Kalandvágytól hajtva itthon maradtam

Sereg András
2009/4

Idén májusban Akadémiai Díjat kapott Kilényi Géza, az állam- és jogtudományok doktora, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professor emeritusa. A magyar jogásztársadalom egyik legszínesebb egyénisége előadásaiban, nyilatkozataiban gyakran ajándékozza meg közönségét egy-egy találó hasonlattal, szellemes mondással. Már a kilencvenes években volt szerencsém interjút készíteni vele, és nem hazudtolta meg önmagát, amikor rezzenéstelen arccal megállapította, hogy a hülyeség nem alkotmányellenes. Kilényi semmit sem változott: nagy idők tanúja.

– Ki volt az édesapja?

– Értelmiségi családban láttam meg a napvilágot. Édesapám az Alsó-fehérkörösi Ármentesítő Társulat mérnöke volt, később a gyulai Vízügyi Igazgatóság egyik főmérnöke. Ebből kifolyólag Gyulán jártam gimnáziumba 1950 és 1954 között. Hadd ne jellemezzem ezeknek az éveknek a légkörét. Akkor értelmiséginek lenni nem tartozott kifejezetten az előnyök közé. Csak egyetlen példa: részt vettem a Magyar Rádió irodalmi pályázatán, és a gimnáziumom előzetes véleményétől tették függővé, hogy a nyertesek közé kerülök vagy sem. Akkoriban is volt hittanoktatás, de arra külön kellett beiratkozni a nyári szünet kellős közepén, rendszerint kilenc és tíz óra között. Egy tanárnő, aki kevésbé szívlelt, ragaszkodott hozzá, hogy írják be a kádervéleménybe, hogy hittanra járok. Az osztályfőnököm azt mondta, ezt nem kérdezték, ezért nem írjuk be. Így lettem az irodalmi pályázatnak az egyik nyertese.

– Miért éppen jogász lett?

– Eszem ágában sem volt jogásznak tanulni. A szegedi jogi karról jöttek hozzánk toborzó körútra, de én a legcsekélyebb affinitást sem éreztem e pálya iránt, inkább újságíró szerettem volna lenni. Már akkoriban is naiv voltam, és nem vetettem számot azzal, hogy értelmiségi származással kicsit nehéz lesz. Mindenesetre felvételiztem a bölcsészkar újságírói szakára, megkaptam a szabványos felvételi értesítést, mely szerint megfeleltem, de férőhely hiányában nem tudtak felvenni. Ajánlottak néhány szakot, ezek közül még leginkább a jogi kar tűnt a viszonylag legnormálisabbnak, így kértem az átirányításomat. Távollétemben a szüleim kapták kézhez az értesítést az egyetemről, egy kerékpáros embert küldtek utánam, kérték, azonnal menjek haza, mert másnap felvételiznem kell. Rohantam haza, annyi időm volt, hogy egy ruhát magamra kapjak. A vonaton bontottam fel a levelet, a Lenin Intézet filozófia szakáról érkezett. Nem különösebben vonzott, de miután kitűnő érettségi bizonyítványom volt, úgy sejtettem, ha elmegyek, a jóisten sem ment meg a felvételtől. Ezért kilenc óra helyett úgy fél tizenegy tájban állítottam be a Lenin Intézet Szabadság téri székházába, ahol manapság a Magyar Televízió székel. Rögtön szóltak, hogy elkéstem, a többiek már írják a dolgozatot. Mondtam, hogy nekem nem kell dolgozatot írnom, mert kitűnő érettségim van, csak egy felvételi beszélgetésre jöttem. De nem ide, vélhetően tévedésből irányítottak a filozófia szakra. Egy darabig próbáltak agitálni, aztán látták, reménytelen eset vagyok, és háromszorosan lepecsételt borítékban a kezembe adták a káderanyagomat. Ott álltam Budapest kellős közepén, és fogalmam sem volt, merre van a jogi kar épülete. A járókelők útbaigazítása alapján találtam az Egyetem térre. Az ötvenes években a mainál patriarchálisabban ment a felvételiztetés. Egy alacsony szemüveges emberkével futottam össze, mint utóbb megtudtam, ő volt a dékáni titkár. Elmondtam neki, hogy engem tévedésből máshova irányítottak. Szeme sem rebbent: kolléga, holnap jöjjön be felvételizni. Valahogy így történt. Amikor felvettek, megfogadtam, ha már a sors kiszámíthatatlan akaratából idevetődtem, akkor próbálok jó jogász lenni. Első éves koromban két tudományos diákkörnek voltam tagja: a magyar jogtörténetinek Eckhart Ferenc professzor iránti tiszteletem jeléül, valamint az államjogi és államigazgatási joginak. Másodéves koromban úgy adódott, hogy demonstrátori kinevezést kaptam az államigazgatási jogi tanszékre, és ezzel egyidejűleg megválasztottak a tudományos diákkör titkárává. Ezzel eldőlt, hogy a jogon belül a közjoggal fogok foglalkozni.

– Egyetemi diákéveire esett 1956.

– A jogi karon a katonai tanszék legálisan szervezett nemzetőrséget, amelynek egyik demonstrátortársam volt a parancsnoka. Két váltásban teljesítettünk huszonnégy órás őrszolgálatot. November 4-én ügyeletes őrparancsnok voltam. Mielőtt azt hiszi, hogy egy ötvenhatos hős vagyok, rögtön hozzáteszem: ugyan állig fel voltam fegyverkezve, de egyszer sem sütöttem el a géppisztolyomat. Reggel éktelen rakétázásra, lövöldözésre ébredtünk. A peremkerületekben már harcok folytak. Nyolc óráig a környékünkön semmi nem történt. Mi megszállva tartottuk a jogi kar épületét, a Szerb utca sarkán egy elhagyott lakásban még egy golyószórónk is volt, ha netalántán gyalogsággal jönnek, akkor oldaltűz alá lehessen venni őket. Fél kilenc tájban a Kálvin tér felől éktelen csörömpölés hallatszott, tudtuk, tankok jönnek, és ma már azt is tudom, hogy mint a taxi, rendelésre. Egy jóindulatú személy pontosan megadta a helyünket. Előzetesen a katonai tanszék intézkedésére kaptunk néhány láda kézigránátot, Molotov-koktélunk nem volt, csak géppisztolyunk. A díszterem felett, az első emeleti erkély kő mellvédjei mögött feküdtem egy évfolyamtársammal.
Öt tank jött a Kálvin tér felől. Amikor tíz-tizenöt méterre lehettek tőlünk, megálltak, és kísérteties lassúsággal ránk szegezték az ágyúcsöveiket. Már éppen dobni akartuk a kézigránátokat, amikor szóltak, hogy az V. kerületi nemzetőrség parancsnokságának az a parancsa, hogy várjuk meg, amíg ők nyitnak tüzet. Ez mentette meg az életemet. Hogy meddig láttam azt a fekete kört, nem tudom elmondani, ilyenkor a másodpercek is óráknak tűnnek. Egy idő múlva az öt tank visszahátrált. Ők nem láttak semmit, mi nem mozdultunk, ők meg azt hitték, hogy fals riasztás történt. Biztos, ami biztos, azért hátramenetben végig ránk szegezték az ágyújukat. Akkor azt hittük, hogy csak néhány órát kell kitartani, mert jönnek majd az ENSZ-katonák. Aztán dél felé az egyetlen oktató, aki velünk volt, a magyar jogtörténeti tanszék docense összehívott bennünket, és azt mondta: idefigyeljetek, kezdettől fogva veletek vagyok, higgyétek el, nem jönnek ENSZ-csapatok, a Nyugat megint cserbenhagyott minket, azt mondom, menjünk el. Pokolian éreztem magam. Végigmentünk a néptelen, kihalt városon, a Ferenciek terén kezet fogtunk egymással. A többiek külföldre mentek, én meg kalandvágytól hajtva itthon maradtam.

– Mi volt a kalandtúra következő állomása?

– Szerencsém volt, előre tudtam menekülni. Egy demonstrátortársam ügyésznek jelentkezett a Budai Járási Ügyészségre. Akkortájt adták ki az ukázt, hogy minden ügyész legalább utólag szerezze meg a jogi diplomát. Szoros volt a határidő, különben kirúgták az illetőt. Amikor kiderült ismerősömről, hogy demonstrátor volt az államigazgatási jogi tanszéken, berendelték a Legfőbb Ügyészségre, hogy korrepetálja az ügyészeket. Őt ott tartották, így megüresedett a helye a Budai Járási Ügyészségen. Az apám akkor halt meg, szükségem volt a pénzre. Az utolsó félévemet úgy végeztem el, hogy közben dolgoztam. A legfőbb ügyész az utolsók között nevezett ki ügyésznek a jogi diploma megszerzése előtt. Március 8-án ügyész voltam, és csak júliusban doktoráltam.

– A nemzetőrség miatt nem bántották?

– Amikor a fegyelmi eljárások kezdődtek, már a Budai Járási Ügyészségen dolgoztam, nem voltam szem előtt. Ennek köszönhetem, hogy nem ért bántódás, és annak, hogy nem lőttem. Egy évet szolgáltam a Budai Járási Ügyészségen, egy év múlva a Pest Megyei Főügyészségre kerültem. A járási ügyészségen általános törvényességi felügyeleti és polgári jogi munkát is végeztem, a megyei ügyészségen csak általános felügyeletit, mert ott már voltak polgári ügyekre szakosodott ügyészek. Fél év múlva felrendeltek a Legfőbb Ügyészségre, ahol tizenhárom évet húztam le. Amit a közigazgatásról tudok, jórészt ott tanultam meg. Ilyen szempontból kiváló iskola volt.

– Hogyan működött az ügyészség a hatvanas években?

– A Legfőbb Ügyészség akkoriban nagyhatalom volt a szónak abban az értelmében, hogy mi tudtuk előre, hogy milyen témakörben születik törvényerejű rendelet vagy kormányrendelet. A témát felvettük a Legfőbb Ügyészség munkatervébe, ami azt jelentette, hogy az ország összes ügyészsége köteles volt vizsgálatot tartani az adott témakörben. A megye területén az adatokat a megyei főügyészségek, a megyék adatait pedig mi összegeztük, és amikor megindult a kodifikáció, egyes-egyedül az ügyészség rendelkezett friss, naprakész információkkal arról, hogy hol szorít a cipő, a jogi szabályozásnál mire kell tekintettel lenni. Keresztmetszetében láttam a magyar közigazgatást. Éppúgy ismertem a községi tanácsok munkáját, mint a középszintűekét. Engem nagyon nehéz volt átvágni. Egész életemben nem szégyelltem, hogy a gyakorlatból jött ember vagyok. Hiába vagyok akadémiai doktor, nekem más a jogászi nézőpontom, mint azoknak, akik a diploma megszerzése után az egyetemen maradtak vagy tudományos munkát végeztek.

– 1973-ban mégis pályát módosított.

– Az Államigazgatási és Szervezési Intézet tudományos igazgatóhelyettese lettem. Ott is egy érdekes színtársulat jött össze. Az intézetben közvetlenül is végeztünk olyan szervezési feladatokat, amelyek az egész közigazgatási struktúrára kiterjedtek. A járások megszüntetését például úgy kellett előkészítenünk, hogy abból semmit se érzékeljenek az állampolgárok. 1981-től gyakorlatilag átvettem a hazai közigazgatási kutatások irányítását. Az Országos Távlati Kutatási Terv kebelén belül folyt a közigazgatás továbbfejlesztésének komplex tudományos vizsgálata, amit a kormány közvetlenül irányított. Elődömnek, Lőrincz Lajosnak egészen más volt a tudományos attitűdje, mint nekem. Ő elméleti ember volt, én viszont a gyakorlatból jöttem. Lőrincz tiszteletben tartotta a tudósok érdeklődési körét. Azt vallotta, hagyni kell, hogy mindenki azzal foglalkozzon, ami iránt affinitása van; a tudóst ugyanis nem lehet rábeszélni arra, hogy egy más által meghatározott feladattal foglalkozzék. Ezzel szemben én más nézetet képviseltem, és nálam volt a pénz!
Ha a tudós ebből részesedni akart, akkor volt olyan kedves és azt csinálta, amit én mondtam. Az más kérdés, hogy nem szólok bele, mit ír le, de a témát én határoztam meg. Ezzel egy csomó ellenséget szereztem magamnak, tudniillik ők korábban gátlástalanul osztogatták a pénzt, ami a professzori szobák bőrgarnitúráiban és televíziókban öltött testet, miközben a kormányzat semmire sem tudta használni a tudományos produktumukat. Lőrincz alulról felfelé építkezett: megkérdezte az egyetemi tanszékektől, hogy mivel akartok foglalkozni, és abból állította össze tervet. Én megfordítottam az eljárást. Elkértem a kormány jogalkotási programját, és kiosztottam a feladatokat. Nem volt erőszak, aki nem akarta, nem csinálta! Aki viszont elvállalta, az tisztességes honoráriumot kapott. Az más kérdés, hogy meg kellett vívnom a csatámat az Akadémia bürokráciájával, de harcos ember vagyok, nem volt ebből probléma.

– Vagyis Lőrincz helyére került.

– Igen. Ugyanis a váltást megelőzően az intézet utolsó kormány előtti beszámolóját a tudománypolitikai bizottság nem fogadta el, a kormány pedig csak azzal a feltétellel, hogy azonnal más emberek veszik kézbe az operatív irányítást. 1986-ig hivatalosan csak a közigazgatási kutatások tartoztak hozzám. De nyitottam az alkotmányjog irányába is, és gondoskodtam arról, hogy erre felhatalmazást is kapjak. Végiggondoltam, kik azok, akik felszólalhatnak a minisztertanács ülésein. Markója Imre volt az igazságügy-miniszter, viszonylag normális viszonyban voltam vele, ő nem árthatott. Támadást Papp Lajostól, a Minisztertanács Tanácsi Hivatalának elnökétől várhattam, aki áldott rossz ember volt. Tudtam, hogy belém fog kötni. Elsettenkedtem a Tanácsi Hivatalba, ahol Fonyó Gyula elnökhelyettes széles vigyorral fogadott: megkaptuk a beszámolótokat, nem akarsz rá észrevételt tenni? Nem akartam mondani, hogy azért jöttem. Írtam hát egy észrevételt Papp Lajos számára Papp Lajos stílusában. Kegyetlenül lehordtam magam, és utána a szájába adtam a programomat. Nevében nyomatékosan felhívtam a főirány kutatásainak irányítóinak a figyelmét arra, itt nem egyszerűen a közigazgatásról van szó, az alkotmányjogi összefüggésekről is. Nehezményeztem, hogy az eddigi kutatásokban nyomát sem láttam alkotmányjogi kutatásoknak! Felhívtam a figyelmü(n)ket arra, hogy ezentúl fordítsunk fokozott gondot erre. Ez egy az egyben elhangzott a kormányzat ülésén. Másnap a Kormánytitkárság felé sétáltam. Ficzere Lajos, aki ott dolgozott, fülig érő szájjal mondta: hallom, hogy jól sikerült a tegnapi nap. Nem gondolod, hogy erről kéne egy kormányhatározatot csinálni? Azt feleltem: Lajos, te zseni vagy, adj nekem egy gépírónőt. Negyedóra múlva elkészült a kormányhatározat, úgyhogy megkaptam a felhatalmazást, hogy irányítsam az alkotmányjogi kutatásokat is. A kormány felhívta a minisztereket, országos hatáskörű szervezeteket, hogy mindenben segítsék a munkánkat. Akkoriban ahhoz, hogy az ember meg tudja valósítani a céljait, egyfajta vagányság is szükségeltetett, ami nem hiányzott belőlem. Hazudnék, ha azt mondanám, akkor mi rendszerváltásban gondolkodtunk. Nem. Nagyon konkrét céljaink voltak: alkotmánybíróságot és közigazgatási bíráskodást, az alapvető jogok tényleges érvényre juttatását és ennek megfelelő államszervezetet akartunk. Aztán, hogy ezt az egészet utána minek hívják, rábíztuk a filozófusokra. Szisztematikusan készültünk az új alkotmány elméleti megalapozására, de voltak bizonyos játékszabályok, amiket be kellett tartani. Így például az akkori politikai vezetés hosszú időn keresztül hallani sem akart új alkotmányról, csak a meglévő továbbfejlesztéséről. Gondoltam, legyen kedvük szerint, indítottunk egy kiadványsorozatot, ami „Az alkotmány továbbfejlesztésének elméleti megalapozása” címet viselte. Kulcsár Kálmánnal és Sárközy Tamással együtt kötetben is összefoglaltuk az államszervezet és a jogrendszer megújítására irányuló javaslatainkat. Ez volt az úgynevezett Fehér könyv.

– Miképpen került az Igazságügyi Minisztériumba?

– Felkérést kaptam Kulcsár Kálmántól, hogy az új alkotmány előkészítésével és a közjogi kodifikációval megbízott miniszterhelyettesként vegyek részt a tárca irányításában. Ekkor három olyan ember állt az Igazságügyi Minisztérium élén, akik miatt a tárcát akkoriban a professzorok minisztériumának hívták: Kulcsár Kálmán, Sárközy Tamás és én. Ez az időszak életem szép korszaka volt, mert úgy éreztem, hogy jó irányba haladunk. Hogy meddig? Amíg meg nem kezdődtek a háromszögletű tárgyalások. Addig kézben tartottam a dolgokat, azt gondoltam, jó szelek kapaszkodnak a vitorlánkba. Attól kezdve viszont úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal. Pozsgay Imre embereivel sokkal több gondunk volt, mint az ellenzékkel. Számomra ez egy igen nyomorúságos időszak volt. Korábban hozzászoktam ahhoz, hogy abszolút szuverén voltam a magam területén, azt kívántam, hogy soha rosszabb főnököm ne legyen, mint Kulcsár Kálmán. A rendszerváltó törvények tervezetét a parlament összes bizottsága megtárgyalta, én pedig az egyik bizottsági ülésről a másikra jártam. A kétkamarás parlamenttel kapcsolatban a képviselők az Igazságügyi Minisztérium hivatalos álláspontját kérték tőlem. Nem tudtam átnyújtani számukra, indoklásomban elmondtam nekik, hogy a tárca élén három, szuverén módon gondolkodó ember áll. Ha megengedik – kezdtem, akkor én ötperces időkeretben ismertetem a miniszter álláspontját, utána ötperces időkeretben a saját véleményemet, és ezt követően maguk úgy döntenek, ahogy akarnak. 1989-ben nem tartottam elérkezettnek az időt a kétkamarás parlament bevezetésére, és ezt a képviselők elfogadták. Ugyanis a kérdéses időpontban világosan láttam: itt nem egyszerűen politikai és gazdasági rendszerváltás folyik. Teljes körű jogi rendszerváltás van kibontakozóban, mert az előző rendszertől örökölt jogszabályokat előbb vagy utóbb jogállami jogszabályokkal kell majd felváltani.

– Gyakorlatilag igazságügyminiszter-helyettesből lett alkotmánybíró.

– 1989. november 23-án.

– Milyen emlékei vannak erről az időszakról?

– Rosszak.

– Bővebben?

– Nagyon rosszak.

– Mikortól vannak jó emlékei?

– Akkor kezdtem jól érezni magam, amint megkezdtük a munkát. Amikor megkaptuk a kimustrált egykori XIII. kerületi pártbizottság székházát, a szobában volt egy íróasztal meg egy szék. Ha bejött egy munkatársam, akkor ő állt. Ahogy belelendültünk, éreztem, mi most a semmiből teremtünk valami újat. Ennek megvolt a maga szépsége. Ne vegye nagyképűségnek, mert nem az én érdemem, hanem a kollektíváé, azért mi, alapítóatyák nagyon sok mindennek megvetettük az alapját.

– Hogyan történt az alkotmánybírák kiválasztása?

– A megállapodás úgy szólt, hogy két alkotmánybírót az egyik oldal jelöl, kettőt a másik, egy pedig semleges lesz. Nehéz volt a páromat megtalálni. Nagyon szerettem volna //Horváth Jenőt//, a Magyar Ügyvédi Kamara korábbi elnökét magam mellett tudni. Az 1985-ben megválasztott parlament jogi bizottságában ő volt az egyetlen értelmes jogász. Ha valamit el akartam intézni a jogi bizottságnál, először Jenővel tárgyaltam, ez garancia volt a „sikerre”, nagyra tartottam. Ő azonban kitért a jelölés elől, mondván, küszöbön áll az ügyvédi törvény előkészítése, és tartozik az ügyvédségnek azzal, hogy végigviszi a törvényalkotási folyamatot. Utána szerettem volna Valki Lászlót megnyerni az ügynek, de ő is félreállt. Ficzere Lajos is szerepelt a jelöltek között. Banális történet, ő úgy esett ki a rostán, hogy a jelölőbizottság behívta Kajdi Józsefet, mondjon véleményt Ficzeréről. Kajdi ahelyett, hogy elárulta volna a családi kapcsolatukat, mélyen hallgatott, és ezzel gyakorlatilag ki is lőtte Ficzerét. Ott álltam megfürödve. Akkor jutott eszembe Ádám Antal, aki a Hazafias Népfrontról írt több alkalommal, tehát nem lehetett a politikai múltjába belekötni. Nagyon nehéz volt semleges jelöltet találni, mert senki sem tudta, ki melyik oldalon áll. Az is felmerült, hogy egyházi körökből keresünk jelöltet. Fel is hívtam Paskai László bíboros urat, aki Erdő Pétert ajánlotta. Erdő Péter azonban két okból sem lehetett alkotmánybíró: egyrészt akkor még nem töltötte be a 45. életévét, másrészt ő kánonjogi és nem jogász doktor volt. A református egyház Tőrös László zsinati jogtanácsost ajánlotta. Végül mégsem egyházi képviselő, hanem egy legfelsőbb bírósági bíró került képbe. Solt Pál nevét Sólyom László dobta be.

– Mindenki tudta, hogy ön és Sólyom László közül kerül ki a testület vezetője.

– Az első választás volt a meghatározó jelentőségű. Akkor dőlt el minden. Nekem a második alkalommal már semmi esélyem nem volt.

– Az Alkotmánybíróság szinte megalakulása óta létszámgondokkal küzd. A parlament rendszeresen késlekedik az új alkotmánybírák megválasztásával.

– Úgy vélem, megbukott az alkotmánybírák egycsatornás megválasztási rendszere. Tarthatatlan ugyanis, hogy a parlamenti jelölőbizottság jelöl, az Országgyűlés pedig kétharmados többséggel dönt az alkotmánybírákról. A politikai pártok abban érdekeltek, hogy jámbor nyulakat küldjenek a testületbe, akik úgy gondolják, érdemes jóban lenni a mindenkori hatalommal. Ezért a markáns egyéniségeknek nem könnyű bekerülni a testületbe. Arról nem is beszélve, hogy a pártokat egyáltalán nem érdeklik a szakmai szempontok. A jelölési processzus során például soha nem kérdezik meg, hogy az Alkotmánybíróságnak milyen jogág művelőjére lenne szüksége. Az egész uniós csatlakozási folyamatot úgy dolgozta végig a testület, hogy egyetlen nemzetközi jogász tagja sem volt.

– Ön mondta, a hülyeség nem alkotmányellenes.

– Ezt a jogalkotás színvonalával kapcsolatban jegyeztem meg. Önmagában ugyanis az nem mérce, hogy az Alkotmánybíróság hány rendelkezést semmisít meg, mert kizárólag alkotmányossági kontrollt gyakorol.

– Hogyan lehetne javítani a jogszabályok szakmai színvonalán?

– Szerepzavarok, sőt szerepcserék vannak. Tarthatatlan, hogy egy-egy jogszabály kapcsán a minisztériumokban születnek a politikai döntések, és a parlamentben folyik a kodifikálás. A képviselők súlyos tévedésben vannak, azt hiszik ugyanis, hogy tudnak kodifikálni. Egy kezemen meg tudom számolni, hány jó kodifikátor van a minisztériumokban. Szerintem a jogszabály alkotásának hét munkafázisa van, amelyek közül legalább három-négy hiányzik. Az első: a nemzetközi jogösszehasonlítás. Meg kell nézni, hogy a készülő norma összhangban lesz-e a nemzetközi szerződésekkel, nemzetközi bírósági gyakorlattal. A második: a helyzetfelmérés. A harmadik: a szabályozási koncepció. Amíg nincs koncepció, fölösleges szövegezni. Be kell mutatni a közvetlen és közvetett költségkihatásokat, az esetleges károkat. A negyedik: a szövegtervezet. Ehhez kodifikátorok kellenek. Az ötödik: a parlamenti döntés-előkészítés. Időt kell biztosítani a képviselőknek, a bizottságoknak, hogy a témában elmélyedjenek. A hatodik: az előzetes, illetve utólagos normakontroll. A hetedik: a hatályosulási vizsgálat. Ilyen manapság egyáltalán nincs. Ahogy a gyógyszereknek, a jogszabályoknak is van elsődleges és másodlagos hatásuk. A diszfunkciókat pedig csak utólag lehet kiküszöbölni.

– Meglehetősen sarkosan fogalmaz akkor is, ha az új alkotmány kerül szóba.

– Számomra evidencia, hogy új alkotmányra van szükség. A hatályos alaptörvény már a preambulumában deklarálja a saját ideiglenességét, a címe úgy kezdődik, hogy az 1949. évi XX. törvény. Azt tudjuk, hogy a szöveg az előző rendszerrel köszönőviszonyban sincs már, de meddig akarunk mi az 1949. évi XX. törvény zászlaja alatt menetelni? Szerintem az alkotmánynak egyetlen fejezete sem pontosan úgy jó, ahogy van. Ez nem azt jelenti, hogy mindegyik úgy, ahogy van, rossz, hiszen alapvetően bevált jogintézményekről van szó, de kisebb-nagyobb korrekcióra minden fejezetnél szükség lenne. Radikálisan csökkenteni kellene például a kétharmados törvények számát, mert ha így marad, szinte kormányozhatatlanná válik az ország. Olyan alkotmányra van szükség, amely megőrzi a demokratikus jogállam összes alapértékét és alapintézményét, ugyanakkor illeszkedik az Európai Unióhoz is.

– A szakmát ért bíráló szavai alapján azt gondolhatnánk, hogy rosszul érzi magát a bőrében. Milyen a közérzete?

– A magyar választópolgárok 1990-ben lényegét tekintve három dologra voksoltak: a piacgazdaságra, a jogállamiságra és a többpárti parlamenti demokráciára. Most ott tartunk, hogy az emberek túlnyomó többsége – valamilyen mértékben – mind a háromban csalatkozott. Azt szerették volna, hogy az állam hagyja szépen békén a gazdaságot, és inkább bízza a szelektálást a piacra. Azt gondolták, hogy majd a csibészek megbuknak, míg az ügyes és szorgos vállalkozók boldogulnak, mert nem lesz fölöttük az állam, amely a fejükre koppint: nem szabad gazdagodni. Ezek az óhajok nem valósultak meg.

– Az emberek visszasírják a paternalista államot?

– Nem hiszem. Abban látom az alapvető bajt, hogy a rendszerváltás óta nem alakult ki tudományosan megalapozott koncepció az állam szerepvállalásáról. Egyfelől hivatalos állásponttá vált a kis és olcsó állam követelménye, másfelől a társadalom – teljes joggal – hatékony és gyors működést, közrendet, közbiztonságot, közegészségügyet, színvonalasan működő intézményrendszert (például kórházakat és iskolákat), jól funkcionáló környezetvédelmet, fogyasztóvédelmet, élelmiszerbiztonsági ellenőrzéseket és még számtalan egyéb dolgot kér számon az államon. Az egyszerű állampolgárban nem tudatosodik, hogy ez a kettős követelmény valahogyan üti egymást. A baj „mindössze” az, hogy mindez a politikusokban sem tudatosodott. Jön tehát a „fűnyíró” a kampányban – és az ellátandó feladatokra tekintettel nem lévő létszámcsökkentés –, majd pedig a bírálat, hogy ez meg az az intézmény nem működik kellő hatékonysággal. Hogyan működjék, amikor ehhez „csupán” három aprócska feltétel hiányzik: a pénz, a paripa és a fegyver. A közigazgatás dolgairól olyan emberek mondanak véleményt, akik életükben legfeljebb kívülről láttak közhivatalt. Valamikor mindenki „hivatalból” értett a futballhoz. Ma ugyanez van a közigazgatással. Mára az a közfelfogás alakult ki, hogy minden hatáskört le kell adni a legalsó szintre. Ez képtelenség. A pártállam időszakában a paksi atomerőmű építését úgy engedélyezték, hogy az ügyet megtárgyalta a gazdasági bizottság, a kormány, és amikor már mindent eldöntöttek, öt mázsa dokumentációval megállt egy teherautó a paksi nagyközségi tanács vb székháza előtt, és egy építésztechnikus – mint az ügy előadója – engedélyezte a többmilliárdos beruházást. Ezt nem kívánom vissza. A határozatokat differenciáltan oda kell telepíteni, ahol a döntéshozatalhoz szükséges információ, szakértelem és tárgyi feltételek megvannak. Sem a centralizáció, sem a decentralizáció nem önmagában való érték, az ügyek jellegétől függ, hogy hol melyiket kell alkalmazni.