„Hivatalos kapcsolat” vagy amit akartok

A De jure 2008. 11-12. számában jelent meg Borbándi János nyugalmazott rendőr alezredes Tényfeltárás vagy teória? című írása. Ebben a kormány által felkért Kenedi-bizottság ügynökaktákkal kapcsolatos, több mint négyszáz oldalas jelentését elemzi. Erre reagál most Kiss László egyetemi tanár. Az alábbi a cikk lábjegyzetekkel bővített változata a De jure 2009. 2. számának 34-39. oldalán megjelent írásnak.

Borbándi János kritikai elemző tanulmánya részben a Kenedi-bizottság egészének munkáját helyezi górcső alá, részben a bizottságnak nevét is adó elnökét illeti kritikával. „Kenedi-érintettként – azt ír és mond, amit akar, a tények magukért beszélnek” – írja (34. oldal). „Jobban járt volna a Jelentés készítője, ha kutatásai során „szakértőt” vesz igénybe” – mondja máshol. (35. oldal).
Nos meglehetősen súlyos megállapítások ezek, ha arra gondolunk, milyen feladattal is kívánt megbirkózni ez a grémium. Aligha férhet kétség ugyanis ahhoz, hogy a mások becsületét, jóhírnevét, emberi méltóságát is szükségszerűen érintő „tényfeltáró munka” csak és kizárólag több oldalról is bizonyítható (és bizonyított) argumentumokon nyugodhat. Aki ebbe a fába vágja a fejszéjét, számolnia kell azzal, hogy a legkisebb elbizonytalanodás, tévedés, tévesztés az egész munka hitelességét azonnal és alapjaiban kérdőjelezi meg. Borbándi Jánosnak pedig vannak kételyei. Mindenesetre nem tartja elegánsnak, hogy a letett munka „mellyel át kívánják írni a történelmet”, már az elején több „slendriánságot” mutat. (1975-ben Lakatos Ernő nem volt az MSZMP Agitprop. Osztály vezetője; Várkonyi Péter ekkor nem volt külügyminiszter és Földesi Jenő sem volt dandártábornok.)
Mindezek előrebocsátása után magam is a Szakértői Bizottság jelentésének 3. pontjával kívánok foglalkozni: „1.1. Felül kell vizsgálni a 2003. évi III. törvény 1.§. (2) bekezdésében megfogalmazott definíciókat. (…) Az együttműködőre, a tettesekre – a hatályos megfogalmazás szerint: „hálózati személyekre” – vonatkozó rendelkezéseket ki kell terjeszteni az együttműködők teljes körére, így a hivatalos, társadalmi és alkalmi kapcsolatokra is.” A hatályos törvény ugyan definiálja az „operatív kapcsolat” fogalmát is, de abból kihagyták a leginkább meghatározó „hivatalos kapcsolatokat”, és indokolatlanul megkülönbözteti azt a „hálózati személytől” – így a Jelentés.

A hivatalos kapcsolat

Nos hát: ki is volt az úgynevezett „hivatalos kapcsolat”?
A Magyar Népköztársaság belügyminiszterének 005. számú PARANCSA (Budapest, 1972. április 5.) szűkszavúan szól erről a kategóriáról. Az utasítás csak a „hálózati személyek”-et csoportosítja: [titkos munkatárs („Tmt”); titkos megbízott („Tmb”); ügynök („Ü”)]. Ezek körének kifelé nyitásánál is rendkívül óvatos, hiszen például a párttagok beszervezése, foglalkoztatása tekintetében (XI. Fejezet) kifejezetten visszafogottan fogalmazott. Míg párttagot csak rendkívül indokolt esetben enged – együttműködőként – foglalkoztatni, addig mindezt a pártvezetőkre nézve abszolút tilalomként határozták meg: „42.d). A párt- s társadalmi szervezetek választott funkcionáriusait, illetve apparátusaik dolgozóit, valamint az MSZMP KB hatáskörébe tatozó vezetőket nem szabad beszervezni.”
A „hivatalos kapcsolat”-ról expressis verbis a BM Könyvkiadó kiadásában megjelent „Az állambiztonsági munkában felhasználható operatív erők, eszközök és alkalmazott módszerek, a hálózat szervezése” című tankönyvben esik szó. Hogyan is?
„Hivatalos kapcsolatnak nevezzük azt a személyt, aki az adott területen, vonalon vagy objektumban vezetői munkakörénél fogva kötelezően segíti az állambiztonsági szervek munkáját.
A hivatalos kapcsolatok tehát meghatározott beosztásokat, funkciókat betöltő személyek: pldául üzemben az igazgató, főmérnök, személyzeti osztályvezető, illetve fegyveres erőknél a HM, BM együttes utasítás szerint a különböző hatáskörű felelős vezetők, parancsnokok, párt- és tömegszervezetek vezetői, „T” irodák vezetői, stb.”
Ezzel kapcsolatban – írja tovább a tankönyv – a „vonatkozó belügyminiszteri parancs” a következőket határozza meg:
„Az állambiztonsági szervek alakítsanak ki rendszeres kapcsolatot az illetékességi területükhöz tartozó minisztériumok, intézmények, vállalatok stb. azon vezetőivel (a továbbiakban hivatalos kapcsolat), akik beosztásuknál, hatáskörüknél fogva kellő áttekintéssel rendelkeznek az adott terület helyzetéről és készséget tanúsítanak az állambiztonsággal összefüggő adatok szolgáltatására, az operatív munkát elősegítő egyes személyi és tárgyi feltételek biztosítására”.

Kétféle értelmezés – 1.

Minthogy a Kenedi-jelentés (s az annak szellemiségét lelkesen osztó írott sajtó egy része) a „hivatalos kapcsolat”-ot is – a fentiek szerint – azonosítaná a hálózati személyek körével, elengedhetetlenül fontos tisztázni, „milyen fajta” hivatalos kapcsolatról lenne is itt szó! Kétféle értelmezés lehetséges:
a) Mindenki, mindenre tekintet nélkül a „hivatalos kapcsolat” körébe sorolandó, aki „a vonatkozó BM utasítás” szerinti állami, gazdasági, társadalmi, politikai vezetői beosztásokat töltötte be a Kádár-rendszerben. (Megjegyzem: a BM tankönyv tetszés szerint engedi bővíteni a kört, minthogy pusztán példálózó felsorolást ad, amelyet a stb. szócskával fejez be.)
Ha ezt az értelmezést fogadná el az úgynevezett „dossziétörvényben” a törvényhozó, úgy az „ügynöközésre” egzisztenciát és jövőbeni anyagi jólétet alapozni vágyók minden kívánságát teljesítené. Ez utóbbi „kutatók” száma a pesti aszfalton (bizonyos történészi és őket kiszolgáló sajtókörökben) mértani haladvány szerint megnövekedne, s a lassan „hivatalos” ügynökvadásznak számító Ungváry Krisztiánnak is komoly konkurenciája támadna. Igazi „jóvilág” köszöntene be: a történelem szellemi kukabúvárai (kölcsönvéve a kifejezést Kolláth Györgytől) tetszésük szerint vadászgathatnának. Számításaim szerint ez a mai országgyűlési képviselők 70-80 százalékát – mint potenciális hivatalos kapcsolatot – állítaná puskavég elé. Országosan százak, ezrek, sőt tízezrek várhatnák reális eséllyel, mikor kerül rájuk a sor. Kikre is? Azokra, akik azt sem tudták, hogy őket valahol, valamikor valakik (az Állambiztonsági Szolgálatnál) akaratuk és beleegyezésük ellenére „hivatalos kapcsolat”-tá minősítették. (Ne feledjük: besorolásuk „Szigorúan titkos”, „Különösen fontos”állambiztonsági dokumentumokban történt!)
Igaza van Borbándi Jánosnak: „Így arra apellálni, hogy a települések vezetői, értelmisége (tanácselnök, tsz-elnök, orvos, gyógyszerész, iskolaigazgató, tanár, óvónő és bölcsődei dadus, agronómus és sorolhatnám sokáig) kollaboráltak, enyhén szólva nem életszerű”.1 Mindezek persze csak potenciális célpontok lehetnek, az igazi „nagyvadak” azok a valahai állami, társadalmi, gazdasági és politikai vezetői posztot betöltők lesznek (szállodaigazgatóktól kezdve egyetemi rektorokon, dékánokon, párttitkárokon át a volt miniszterekig), akik 1990 után is valamilyen vezetői tisztségbe kerültek. S hogy közülük majd éppen ki kerül puskavégre, azt serény ügynökvadászok fogják eldönteni „levéltári szakmai-tudományos értékelés” alapján.2
Nézzük mindezt az én példámon keresztül! Ungváry Krisztián a „levéltári szakmai-tudományos értékelése” alapján az alábbiakat mondja rólam: „személyét a 0-18631-es számú objektumdosszié megnevezi”. Mit sugall „a levéltári szakmai-tudományos értékelése” szerint Ungváry? Azt, hogy „jelentéseimről”, „besúgásaimról” még dosszié is készült! S mi ezzel szemben a „valóság”? Az, hogy egyetlen olyan lap van a „dossziéban”, ahol azt mondja az akkori (1983. március) pécsi jogi kari KISZ-titkár a nála érdeklődő titkosszolgának, hogy levetettem egy cikket a faliújságról. Igaza van Ungvárynak? Igaza! Valóban „megnevezi személyemet” az objektumdosszié. Azt már persze nem írja (minthogy nem illik bele „a levéltári szakmai-tudományos értékelésbe’), hogy nem én jelentettem, hanem hogy éppen rólam tették ezt. (Nem haragszom érte).

Az ügynökvadászok felelőssége

S itt érkeztünk el az „írástudók”, az „ügynökvadászok” felelősségéhez! Ha a „hivatalos kapcsolat”-nak ezt az első, parttalan (a „vonatkozó” belügyminiszteri parancsban adott meghatározás második fordulatát (jótékonyan letakaró, elhallgató) értelmezését teszi lehetővé a törvényhozó, úgy egyedül a kutatói tisztességre lesz bízva az, ki, mikor és hogyan kerül terítékre. (Emlékeztetőül: a második fordulat az együttműködő „készségét” emelte ki.)
Ungváry Krisztián tagja volt a szabad kezet követelő kétpárti, Kenedi-bizottságnak. Biztosítékot jelenthet-e a jövőre nézve azonban annak az Ungváry Krisztiánnak a szerepvállalása (de egyáltalán: hitelesítheti-e az elkészült Kenedi-jelentést az), akinek a „történészi” módszereiről 42 történésztársa (nem csalás, nem ámítás, valóban 42!) mondja: „Az írás ízléstelen és arcátlan módon, a témához nem illő idézetekkel súlyosan sérti a halott emlékét, alkalmas özvegye és gyermekei becsületének beszennyezésére… Sajnáljuk és elfogadhatatlannak tartjuk, hogy a komoly történészi múlttal rendelkező Ungváry – már nem először – nem tudni, mitől késztetve, napi politikai érdekek szolgálatában akar ítéletet hirdetni élők, sőt immáron védekezni nem tudó halottak felett is”.3
Vonyó József (a 42 történész egyike) külön is kötelességének érzi, hogy reagáljon erre a magatartásra. „Ungváry írása viszont súlyosan sért szakmai követelményeket és alapvető erkölcsi normákat egyaránt … Csak ítélkezik anélkül, hogy tájékozódott volna … A módszerrel, amit alkalmazott, Ungváry nemcsak önmaga szakmai hitelességét rombolja, hanem az általa joggal szorgalmazott feltáró munka sikerét is veszélyezteti.”4 Ungváry idézési módszere Eörsi Istvánban is nyomot hagyott: „Azt kell mondanom, hogy tehetségéhez, tudásához és történészi hivatástudatához méltatlan az a módszer, ahogy idézni szokott”.5
Ungváry tehát – 42 történész szerint – már 2006-ban „visszaesőnek” számított. Majsay Tamás szerint azonban még ilyenként is jogot formálhatott volna arra, hogy megbocsássanak neki a történész kollégái: „El lehetett volna mondanotok azt, hogy Ungvárytól ugyan érzékenyebb, felelősségteljesebb eljárást vártatok volna el, de a megbicsaklás egy mindenképpen fontos munkát végző, tisztességes szándékú kolléga olyan botlása volt, amelyet tudatosan sértő szándékkal nemcsak nem akarhatott elkövetni (és amelyet bármelyikőnk elkövethetne), de minden okotok megvan annak feltételezésére is, hogy figyelmeztetéseteket meg fogja szívlelni.”6 Ungváry Krisztián azonban a „levéltári szakmai-tudományos értékelése” során folyamatosan csetlik-botlik. Olyannyira, hogy eddig már háromszor is bocsánatkérésre kényszerült.7
Nos: hitelesítheti-e Ungváry Krisztián ilyen „történészi” kutatói múlttal a Kenedi-bizottság jelentését? Adhat-e a jövőre nézve bármiféle biztosítékot az a többek által is8 sztálinistának tartott „történészi” kutatási módszer, amelyet Ungváry követ? Tisztában van-e egyáltalán azzal, hogy milyen súlyos ügyekben viselkedik így? Nem azt állítja a kiszemelt (vagy a számára kijelölt?) áldozatairól, hogy gondozatlan a ruházatuk és a cipőjük, hanem a mostanság egyik legsúlyosabb váddal, az ügynökváddal illeti őket.
De így? Állandóan tévesztve, bizonytalankodva, botorkálva? Azt gondolja, azután, hogy az igaztalan állításokra elegendő lesz a bocsánat- és elnézéskérés? Milyen erkölcsi alapállásról, szónokol végül is az „ügynökvadász”? Ungváry Krisztián ezzel a mentalitásával könnyen megválaszolhatóvá teszi Kasza László kérdését is: „Mi értelme volt a Kenedi-bizottságnak”?9 Ha Ungváry Krisztián bemutatott „ügynökvadászi” múltjára, eddigi csetléseire-botlásaira gondolok, úgy joggal lehetnek kételyeim a munka egészét illetően is. A lánc (állítják a marxizmus „klasszikusai”) mindig olyan erős, amilyen a leggyengébb láncszeme. Ungvárynál a lánc elszakadt. Kár volt hát minden erőt megmozgatni ahhoz, hogy még a Nemzetbiztonsági Hivatal is függessze fel a vele szemben indított büntetőeljárást. (Büntetőeljárás alatt álló személy ugyanis nem mehetett volna át a „C” típusú ellenőrzésen, ami a bizottsági tagság előfeltétele volt.) „Ügynöközés” miatt elveszített perei (sorozatosan nyilvánították büntetőügyekben becsületsértés és/vagy rágalmazás vétségében bűnösnek, vagy rendeltek el „levéltári szakmai-tudományos értékelésén”// nyugvó „közlései” miatt sajtó-helyreigazítást), nem tűzhetők fel tollként Kenedi János kalapjára.

Kétféle értelmezés – 2.

Három per

Ungváry Krisztián történész az ÉS 2007. május 18-án megjelent számában, az „Egy eljárás genezise: a Dialógus Pécsett” című cikkében Kiss László alkotmánybírót ügynöki tevékenység végzésével, besúgással („besúgásban serénykedéssel”), utasítások végrehajtásával és jelentések írásával vádolta meg. Azt is állította, hogy az alkotmánybíró – akit 1998-ban egyébként átvilágítottak – az 1980-as évek elején kollegiális kapcsolatban állt az állambiztonsági szervekkel és „elébe ment azok elvárásainak”. Ezzel közel egyidőben a Hír TV-ben szemétnek, főszemétnek nevezte. Az alkotmánybíró mindezek miatt három pert is indított. Az ÉS-t sajtóhelyreigazítási perben 2007. augusztus 28-i jogerős ítéletében a Fővárosi Bíróság helyreigazításra kötelezte. Az ÉS ennek a kötelezettségének a 2008. február 28-i számában tett eleget. Az alkotmánybíró becsületsértés és rágalmazás miatt büntetőpert is indított Ungváryval szemben. Ebben az ügyben a PKKB első fokon 2008. május 5-én hozott döntést, melyben Ungváry Krisztián történészt becsületsértés vétségében bűnösnek nyilvánította és megrovásban részesítette, rágalmazás vétségében pedig felmentette, mondván, a tudomány dolgaiban csak a tudomány képviselői (azaz nem a bíróságok) foglalhatnak állást. Ezt követően az alkotmánybíró Ungváry állításait és sejtetéseit – szószerint összefoglalva – állásfoglalás végett megküldte a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetnek. Az onnan 2008. augusztus 28-án megérkezett állásfoglalás egyértelműen arra utal, hogy Ungváry állításairól a bíróságoknak kell dönteniük. Az első fokú büntető ítéletet a Fővárosi Bíróság 2008. szeptember 11-én– más okra hivatkozással – hatályon kívül helyezte, és közvádemelés végett megküldte az aktát a Budapesti VIII. Kerületi Ügyészségnek. Több hét elteltével az ügyészség – megállapítva hatáskörének hiányát – áttette az ügyet a Központi Nyomozó Főügyészséghez, amely további több hét után – érdemi indokolás nélkül – visszaküldte azt a PKKB-re. Az alkotmánybíró 2009. február 19-én pótmagánvád-indítványt terjesztett elő. Személyiségi jogi perben a Fővárosi Bíróság első fokon 2009. február 19-én hirdetett ítéletet, melyben az ÉS-t arra kötelezte, hogy cikkben tegye közzé a fenti állítások valótlanságát és kövesse meg az alkotmánybírót, valamint fizessen meg részére egymillió forintot nem vagyoni kártérítésként. Ungváryt – a bíróság által meghatározott tartalmú – az MTI-nek megküldendő cikkben kötelezte bocsánatkérésre, valamint arra, hogy a Hír TV adásában is kövesse meg a személyiségi jogaiban ott megsértett alkotmánybírót. Ezen felül kétmillió forintot kell megfizetnie Kiss László részére. Ungváry Krisztián a perek során az „ügynöközés” mellett permanensen operált a „hivatalos kapcsolat” kategóriával.

b) A „hivatalos kapcsolat” parttalan értelmezésén nem nyugodhat tehát a sokak által oly türelmetlenül követelt „dossziétörvény”.
Ungváry példáján keresztül iparkodtam bemutatni, hogy a kutatói előítéletességnek, a felelőtlen becsületsértésnek, rágalmazásnak, mások jó hírneve, emberi méltósága megsértésének ez a fajta értelmezés igencsak tág teret adhat.
A továbbhaladáshoz a bevezetőben említett belügyminiszteri parancs adhat eligazítást. Hogyan is szól pontosan a szöveg? Még egyszer: „Az állambiztonsági szervek alakítsanak ki rendszeres kapcsolatot az illetékességi területükhöz tartozó minisztériumok, intézmények, vállalatok stb. azon vezetőivel (a továbbiakban hivatalos kapcsolat), akik beosztásuknál, hatáskörüknél fogva kellő áttekintéssel rendelkeznek az adott terület helyzetéről és készséget tanúsítanak az állambiztonsággal összefüggő adatok szolgáltatására, az operatív munkát elősegítő egyes személyi és tárgyi feltételek biztosítására”.
Mindazoknak tehát, akik ma lelkes hívei a „hivatalos kapcsolat”-ok teljesen szubjektív, önkényes értelmezésének, jó szívvel ajánlom az első részhez tartozó kiemelt szöveg – bizonyára nyögve nyelős – hozzáolvasását is! Ebben ugyanis egyértelműen megfogalmazzák, hogy a „célközönség” nem a (tudtuk nélkül) „hivatalos kapcsolat”-nak minősítettek teljes köre lehet, hanem közülük csak azok, akik – bizonyíthatóan – „készséget mutattak” az állambiztonsággal való együttműködésre, és együtt is működtek azzal. Azaz: vissza kell térnünk oda, ahol de lege lata a jelenlegi törvényi szabályozás is tart. Ennek megfelelően pedig bizonyítékok nélkül egy jogállamban senkit nem lehet keresztre feszíteni. Hiába kesereg tehát a kétpárti Kenedi-bizottság, bizonyítékok nélkül – például a bemutatott Ungváry-féle kutatói attitűdökkel – nem lehet megengedni, hogy a magukat erre szakosítók úri kedvük szerint „ügynököket” hajkurásszanak.
Mert mit is szeretne konkrétan ez a magát Ungváryval is „hitelesítő” grémium? Leegyszerűsítenék az érintettség bizonyítását, ehhez elegendő lenne szerintük, „ha az érintett az állambiztonsági iratokban ilyen minőségben előfordul”. „Jelenleg a törvény több dokumentum – jelentés, aláírt beszervezési nyilatkozat, számla – együttes meglétéhez köti az ügynökmúlt bizonyítását.” „Korábban számos politikus, közszereplő nyert »ügynökpert« sajtóorgánumok ellen, mert a törvényi feltételek egyike, például a beszervezési nyilatkozat hiányzott)”.10
Hát pedig bizonyítékokra a jövőben is szükség lesz. Mire is? Arra, amit az úgynevezett átvilágítási törvény egészen pontosan definiált: azoknak az iratoknak az együttesére, amelyek ahhoz kellenek, hogy bizonyított legyen a háta mögött, beleegyezése nélkül, akarata, tudta ellenére „hivatalos kapcsolattá” nyilvánított személynek a tényleges együttműködése az állambiztonsági szolgálatokkal. Ha valaki a hálózati nyilvántartásban szerepel (6-os karton), az jogi értelemben még nem elegendő, szükség van például jelentésekre, vagy kell valamilyen nyom arról, hogy a beszervezett a szolgáltatásokért pénzt, előnyöket kapott. Álláspontom szerint ebből egy tapodtat sem szabad engedni, különben az „ügynöközésért” többszörösen jogerősen bűnössé nyilvánított, személyiségi jogi perekben elmarasztalt Ungváry-féle keresztes lovagok prédájává válik ez a terület. Erről az álláspontról akkor sem szabad elmozdulni, ha felerősödnek azok a szírén hangok, amelyek a bíróságokat vádolják azzal, hogy a történészekre (a „tudományra”) tartozik mindaz, amelyről azok ítéletekkel döntenek.11 Különösen érdekelt e gyakorlat kárhoztatásában Kenedi, hiszen nem teheti azt, ami igazából a kedvére való lenne. „A Kenedi-bizottság jelentése szerint egyenesen alkotmánysértő az a gyakorlat, hogy a tudománytól idegen testületek (például bíróságok) döntik el, hogy tudományosan megalapozott-e egy megállapítás vagy nem”.12

A történész nem lehet bíró

A bizottság tehát nemcsakhogy a tudományra, de az Alkotmánybíróságra is tartozó ügyben hirdet verdiktet. Kellő szerénységet javasolnék ezért, én ugyanis a bizottság egyik oszlopos tagjának, Ungváry Krisztiánnak mindazokat a rágalmait szószerint összefoglalva megküldtem a Magyar Tudományos Akadémiai Történettudományi Intézetéhez állásfoglalás végett, amelyek miatt az „ügynökvadászt” bepereltem. S milyen választ kaptam az igazgatóhelyettestől? Csak néhány idézet ebből: „A történész nem lehet bíró, a személyiség becsületének, méltóságának megvédése viszont demokratikus berendezkedésű társadalmakban a bíróságra is tartozik. Különösen így van ez szerintem akkor, ha valamely történész bárki számára becsületsértésként és/vagy rágalmazásként //is// értelmezhető álláspontját nem szakmonográfiában, szaktanulmányban, hanem publicisztikai formában fejti ki … Adott esetben tehát arról, hogy alperesnek a felperes által vitatott kijelentései jogi értelemben rágalmazásnak minősülnek-e, véleményem szerint a bíróságnak állást kell foglalnia. Tudományosan megalapozott vagy politikailag, netán személyes tényezők által motivált véleménye lehet a kijelentésről bárkinek, az adott jogrendszer normáinak megfelelő minősítés azonban – amennyiben ezt a felperes az aktuális eljárási rendelkezések által előírt módon igényli – a bíróság feladata.” 13
Hát ennyi! Elmondta a „tudomány”, mi tartozik rá, s mi nem, innentől kezdve nem kellene kitartóan ezen a falovon ülni.
Alighanem mindez a tárgykört újra szabályozó törvényre nézve is igaz. Éspedig úgy, ahogy Borbándi János is írja: a „jogalkotást nem célszerű történészekre bízni, akik többnyire saját eredményeik igazolásához, illetve további kutatásaik megkönnyítéséhez igazítanák a törvényeket.”14 Hogyan is igazolható az iménti gyanú az én példámon? Azt mondja rólam – a jogállam legnagyobb dicsőségére – Ungváry jogi képviselője, hogy az a szerencsém, hogy nincsenek bizonyítékaik arra, hogy valaha is „kapcsolatban” álltam volna az állambiztonsági szolgálattal. De azért megrágalmaznak azzal, hogy ügynöki munkát végeztem, jelentéseket írtam, utasításokat hajtottam végre, besúgásban serénykedtem. S miért lehet ezt megtenni? Mert szerintük (feltételezem „levéltári szakmai-tudományos értékelés” alapján) -„a történésznek nemcsak joga, hanem egyben kötelessége is, hogy az így keletkezett űrt szakmai magyarázattal, illetve értékeléssel kitöltse.”
Egészen rövid formulára hozva mindezt: hogy ki az ügynök, azt én mondom meg! (Nem tehetek róla, hogy erről viszont egy II. világháborús, meglehetősen testes német légimarsallnak tulajdonított, bár valószínűleg nem tőle származó egyik gyalázatos kiszólás jut az eszembe.)

Záró megjegyzések

Magam is azon az állásponton vagyok, hogy a nyilvánvalóan és bizonyítottan ügynöki munkát kifejtő személyek megnevezhetők (az Alkotmánybíróság határozatainak figyelembevételével). Mindazok azonban, akiket az elmúlt rendszer titkosszolgálata tudtuk, akaratuk és beleegyezésük nélkül, a hátuk mögött – bölcsen elhallgatva előlük ezt a körülményt – „hivatalos kapcsolat”-nak minősített, pusztán ezen az alapon nem vonhatók felelősségre, különösen pedig nem hurcolhatók meg. Ha pedig mégis ezt teszik velük, úgy a bőrükön egzisztenciát és anyagi jólétet vágyók nyugodjanak csak bele abba, hogy bizony alperesként kell elzarándokolniuk a jövőben is a bíróságok elé.15 S az ilyen megtámadottakat kifejezetten is biztatom arra, hogy a becsületsértő és rágalmazó „történészeket” akárcsak egy rosszul elhelyezett névelő miatt is pereljék be.

Dr. Kiss László
egyetemi tanár

IRODALOMJEGYZÉK

1 De Jure, 2008. 11-12. szám 38. old.

2 A Népszava 2008. október 13-ai számában („Dossziétörvényt javasol a Kenedi-bizottság”) olvashatjuk az alábbiakat: „A jövőben hálózati személlyé minősítéshez – a bizottság javaslata szerint – nem szükséges az állambiztonsági szervek részére készített jelentés, a saját kezűleg készített jelentés, a saját kezűleg aláírt beszervezési nyilatkozat vagy az állambiztonsági szervektől igazoltan kapott anyagi ellenszolgáltatás tényének igazolása, helyettük elegendő lenne az is, ha az érintett – „levéltári szakmai-tudományos értékelés alapján” – az állambiztonsági iratokban ilyen minőségben előfordul.” Ugyanez a „kiterjesztési vágy” több más cikkben is előfordul. Így: ”Új vagy változó törvényt javasol a Kenedi-bizottság” (Népszava, 2008. október 11.) „Kenediék a titkosrendőrség nyomában” (Népszabadság, 2008. október 11.)

3 Élet- és Irodalom, 2006. évi 21. szám

4 „Reflexió Ungváry Krisztián reflexiójára.” Élet- és Irodalom, 2006. június 2.

5.Ungváry Krisztián megvédi Ernst-Noltét” http//www.es.hu/up/printable.asp?channel=AGORA 0335 article=2003-0901-1021- … 2007. 05. 09.

6 Élet- és Irodalom, 2006. június 23.

7 1. „A felperes tisztségét valóban eltévesztettem …” (Az ellene és az Élet- és Irodalom ellen indított 2007. augusztus 28-i sajtóhelyreigazítási per tárgyalási jegyzőkönyve).

2. „A július 24-én megjelent a „rendszerváltó” című írásomba sajnálatos hiba csúszott … írásom azt a hamis látszatot kelti … Ungváry Krisztián”. (Népszabadság, 2007. október 31.)

3. „Kiss-Rigó valamit alá is írt; ezt a kijelentést Ungváry, szavai szerint azóta megbánta”. (Népszava, 2008. szeptember 10.) Közvetlenül „lapzárta” előtt Ungváry még egy „botlásával” megörvendeztetett: A Népszabadság 2009. március 9-ei számában („A mágnesszalagok még hallgatnak. Ungváry Krisztián: A saját kezemben fogtam a tekercset”) a következők olvashatók: „Ungváry Krisztián történész, aki tagja volt a Kenedi-bizottságnak, viszont lapunknak nyilatkozva határozottan állítja, hogy az IH birtokában is van egy állambiztonsági mágnesszalag. – Voltam az Információs Hivatalban, a kezemben fogtam a tekercset, tanúk előtt – mondja Ungváry”. A Népszabadság 2009. március 18-i számában (ugyancsak Nyusztay Máté tollából) már a következőket olvashatjuk: „Az elmúlt hetekben ellentmondásos információk jelentek meg ugyanis azzal kapcsolatosan, hogy létezik-e az a bizonyos tizenkilencedik mágnesszalag („I” adattár), amelyről Ungváry Krisztián történész azt állította: a kezében fogta, amikor az IH-ban járt az iratfeltáró bizottság tagjaként. Megkeresésünkre most úgy pontosította korábbi nyilatkozatát: egy olyan tárgyat látott az IH-ban,a melyről azt mondták neki, hogy az az „I” adattár. „Ez a tárgy leginkább egy merevlemezre hasonlított. Ez egy kazetta volt, amiről én azt gondoltam, hogy ez a mágnesszalag. A mágnesszalag kifejezés annyiból megtévesztő, hogy mágneses adathordozó lehet szalagon és lemezen is. Amit én hittem, az bizonyára lemez volt.”) („Szalagszámláló az állambiztonsági adattárban”). Kérdéseim: hitte, látta vagy fogta Ungváry a mágnesszalagot? Hacsak látta, akkor mit fogott? (S ebből mit „láttak” a tanúk?)

8 „Bármennyire paradox: sztálinista módszerrel dolgozik. A maga koncepcióját akarja bizonyítás nélkül az olvasóra oktrojálni, és ehhez a történelemhamisítást hívja segítségül … Nagyon káros olyan történetek mesélése, amelyek nem felelnek meg a valóságnak. A történelem csak úgy jelent értéket a jövő századainak és évezredeinek, ha a valóságot örökíti meg.” (Ölvedi Ignác: A történész bizonyítson és ne politizáljon!” Hadtörténelmi Közlemények 1997. évi 3. szám. 389. old.)

„Milyen alapon tesz ilyen kijelentéseket? Egy sztálinista kiszólásba ez belefér, de teljességgel szakszerűtlen és egy kultúremberhez méltatlan” (Tudós-Takács János válasza Ungváry Krisztiánnak. Budapest, 2006. december 1. http://hu.metapedia.org/wiki/Tud%C3%B3s-Tak%A1cs-J% …)

9 http://nol.hu/lap/form/lap – 20081223-20081223-13.

10 Nyusztay Máté: „Kenediék a titkosrendőrség nyomában. Szinte korlátlan ügynöknyilvánosságot ajánl az iratfeltáró bizottság”. Népszabadság, 2008. október 11.

11 Markotay Csaba, Simon Zoltán: „Ügynökmúlt: távolodó jogi és történészi gondolkodás”. Népszava, 2008. szeptember 10.

12 Révész Sándor: „Világosság kell!” Népszabadság, 2008. október 14.

13 Az MTA Történettudományi Intézete igazgatóhelyettesének 2008. augusztus 8-án kelt, TTI/124/2008. számú állásfoglalása.

14 De Jure, 2008. évi 11-12. szám 37. old.

15 Révész Sándor: „Világosság kell!” Népszabadság, 2008. október 14.